Vendégszerző garázdálkodik, mint látjátok. Ez konkrétan úgy lehetséges, hogy a családi nadrág viselője kiosztotta házi feladatban, hogy írjak egy postot a londoni kalandról, majd távozott az esti aerobic órára. Ami azt illeti, messze a legcsinosabb újságíró főnököm 8annál is inkább, mert az origóban egy negyvenes férfi volt, az El Clásicón meg magam főnöke vagyok).

Szóval ezúttal Bella és Karesz közös londoni kalandjairól lesz szó, amely kalandok konkrétan Budapest Ferihegy 1-en kezdődtek. Miután a magyar reptérkezelők mintegy két órát kavartak a kifutópálya letisztításval, sikerült azzal a jelenséggel találkoznom, amiről azt hittem, hogy a légiforgalomban nem létezik: a dugóval. A minket megelőző nyolc felszálló gép miatt a kétórás szarakodásból két és fél lett, ennek pedig két következménye volt. Egyrészt még felszállás előtt sikerült kellő mennyiségű körtepálinkát magamba tuszkoltam (aminek hatására (?) először csak a mellettem ülő magyarnak, majd a hazatérő angoloknak is a 6-3-ról mutogattam videófelvételeket), másrészt a Lutonból Londonba foglalt buszunk eléréséért kézipoggyász-rali verseny zajlott, aminek a győztese Bella, a vesztese a térgyem kalácsa.

További ekkor már barackízű pálinka-fájdalomcsillapító aktiválása következtében széles mosollyal szálltam le a buszról, és ekkor még nem is találkoztunk kedves házigazdánkkal, H Márton barátommal, aki mellett nem lehet unalmas az életed, ha szereted a basszbariton emberi hang folyamatos zenélését. Lényegében egy idő után úgy van az ember vele, mint a szférák zenéjével: nem hallja, hiába szeretné. Pedig Marci mindig értelmes és szórakoztató dolgokról mesél. Már a szállásra menet bemutatta a filológusok elleni összeesküvés-elméletét, a kecskeürülék ökológiai kihasználhatóságáról szóló elméletét, továbbá értelmezte, hogy a kukorica szerintem miért haszontalan növény, kis túlzással akkor nem beszélt, mikor a pálinkásüveg ebben megszakította, de őt ezért szeretjük, mellette tényleg nem lehetett unatkozni.

Rövid lepakolás-italozás-bemutatkozás a cseh lakótársaknak kombináció után lendületesen megindultunk a belvárosi magyar kolónia további tagjainak felkeresésére, hogy ők vezethessenek be az angol pubok világába. Bevezettek, grátiszba meg kaptunk egy olyan csúnya román lányt társaságnak, akinek a tükör sírva hazudná, hogy „te vagy a legszebb, csak ne nézz velem szembe még egyszer”, ellenben nagyon kedvesen viselte a bennem buzgó kommunikatív szándékot (ekkorra már igazán internationalra ittam magam).

Hazafelé váltakozva szunyókáltunk el – Marciban és bennem is lemerült az elem -, otthon pedig végre Bella ölelő karjaiban (és a cseh Gonzo dallamos horkantásainak kíséretében) szenderedtem nyugovóra. Marci járt rosszabbul, ő a kanapén, nő nélkül, egy laptoppal betakarózva. Ideje is volt a nyuginak, mert hosszú nap állt mögöttünk, és még hosszabb előttünk, de erről majd legközelebb olvashattok. Puszi immár Skóciából: Bella és Karesz.