Mára összeszedtem magam, és most úgyis van egy várakozós órám (Károly...). Megy a tv-ben az ace ventura, és nem is értem, hogy ez valaha is miért tetszhetett nekem. Ha már tv, fogalmam sincs, hogy mikor néztem végig utoljára egy filmet is. Legalább egy hete. Ez köszönhető annak, hogy egészen sok feladattal látom el saját magam, meg találok mostmár jobb elfoglaltságokat is, miint a tv nézés. Például olvasom Závadának a jadviga párnáját (kb még két napnyi adagom van hátra, bár lehet, hogy holnap befejezem), meg ma kitaláltam, hogy az elkövetkező 3 hétvégén melyik városokat fogom megnézni, mert nyitott kapuk hétvégék leszenk, és egy csomó helyre be lehet majd menni ingyen, meg szerveznek városnéző túrákat. Szóval nagyon jó dolgok elött állok.

Ennyit bevezetőnek. Látjátok, tényleg elszánt vagyok, hogy sokat írjak...

Szóval hol is kezdjem. Bár ez elég felesleges kérdés így a meg is nevezett bevezető után... Tehát gondoltam, hogy leírom az iskolai cuccokat, mármint a gyerekekét, mert az enyémekről már hallottatok.

Tehát a menet a következő képpen néz ki. Reggel indulás együtt suliba háromnegyed kilenckor (számmal is leírom: 3/4 9, ami ráadásul itt egy órával később vagy hogy van, tehát otthoni idő szerint 10-kor kezdődik a tanítás), együtt megyünk, aztán az iskolaudvaron elválunk, mindkét gyerkőc beáll az osztályának a sorába. Ilyenkor úgy kell elképzelni, mintha egy nagyon nagy puccos hivatalba bementek volna egy zsugorítógéppel, ugyanis az egyenruha kötelező, de szabadon választott formái vannak (a mi iskolánkak a színe a zöld, de egyébként fekete fehér, szürke is teljesen jó.) ez azt jelenti, hogy minden kis lurkó ilyen színű vagy élrevasalt nadrágban, vagy kis ruhában, vagy szoknyában (persze a fiúk nem) jönnek, és mindenkin ott a nyakkendő. Szóval tényleg nagyon kis cukimókusok. Bár egy pilllanatig elgondolkodtam, hogy vajon, ha otthon is ez lenne a módi, vajon hány felnőttnek okozna gondot a nyakkendő és fehér ing, öltöny viselete ráadásul elegáns cipővel... Nem célozgatok senkire sem! :)
Na aztán ebédre a következő lehetőségek vannak: lehetsz a.) school dinner és ehetsz chipset, pizzat, meg hasonló cuccokat a suliban, vagy b.) pack lunch, minden, amit anya csomagol a kis táskádba, vagy c.) home dinner, és akkor van egy órád hazamenni és otthon családi asztalnál ebédelni, oszt vissza a suliba.
Panni ez utóbbit részesítené mindig előnyben, de csak heti kétszer teheti meg.
Na de ami a legjobban tetszik ebben az iskolásdiban, az a vége, 3 óra. A történet olyan 3 előtt 5 perccel kezdődik. Az udvaron anya-apa-bébiszitter-egyéb gyerekvigyázó gyülekezés kezdődik. Mindenki álldogál, vannak, akiknek (mint nekünk is) kibérelt helye van. Miénk az udvar szinte teljesen közepe (egész jó hely, belátni a terepet). Vannak, akik ismerik már egymást jobban, de szerencsére nem csak én vagyok új a terepen, szóval vannak akik egyedül álldogálnak. Én lassanként bevetem a kedves mosolygós technikát. Szóval már vannak emberkék, akikkel köszöngetünk egymásnak, sőt már akadt nekem is bezélgető partnerem, így a menőbbek közé tartozónak kezdem érezni magam, bár messze még a hőn áhított cél... :) Na de, a várakozó feszültség egyre fokozódik. Amikro is felhangzik a várva várt csengő, ami nem csak a gyerekeket figyelemzteti, hanem a kint váarkozókat is. Mindeki rendbevágja magát, a kisebb testvérek után kezd kiabálni, hogy most azonnal jöjjön vissza az udvar től oldaláról, és mindenki visszamegy a helyére, amikor is megkezdődik a kiáramlás. Az udvart elözönlik a kis fekete-fehér-szürke porontyok zöld nyakkendőben és mindenki rohan, és hatalmas a felfordulás. Ja és aztán a legjobb a lollipop néni! :) aki mindig ott van a sárga táblájával, és hangosan köszönünk neki.

Na másik pillanatkép, ha már ez lett a címe a mai postnak. Rá kellett ébrednem, hogy kezdem megszokni a helyi időjárást is. Már lassan észre sem veszem, ha szemerkél az eső. Ha esik, hát had essen. nem zárkózom már be a házba, hanem ha kell, elindulok (márpedig minden nap kell egy kicsit. legalább egy óra séta kijár nekem, ha nem, hát azt megérzem). Tegnap nagyot nevettem, mert ahogy jöttem hazafelé utcánként változott az időjárás (egyikben esett, a következőben fújt, a harmadikban csak csöpögött, és mire hazaértem már nagyon melegem volt). Ja és ma tdjátok mit láttam? Orgonát, virágozni!

Aztán. hű, ma láttam végre leírva. Itt az emberek nem úgy köszönnek, hogy hi, vagy hello, vagy valami, hanem hiya (ejtsd hájá). Elég furi volt az elején, de már nekem is ráállt a nyelvem.

Na, ma mi történt velem? Na, Bella már megint nagyon okos volt, és túlgondolkozta a dolgot, aztán majd lefordultam a székről. Múlt héten megvettem a repülőjegyemet haza. De gondoltam, hogy mivel a visszaút az klm, meg malév, aminek az ára általában fix, (legalábbis ezt az infőt kaptam), hát még nem veszem meg, had élvezzem kicsit ezt az állapotot... Na de ma, leülök, nyomtató bekészítve (mert a multkor azzal szenvedtem a legtöbbet), minden szükséges cucc a ölembe, elvileg néhány gombnyomásra számítottam. Aztán jött a szívinfarktus. A jegy ára, nem akartam hinni a szememnek 241 000 (betűvel kiírva, ciki, de valószínű nem lesz helyes, Feri előre is bocsánat... kettőszáznegyv-enegyezer nulla nulla (ezt valószínű meg csak a ministránsok értik!)) Szóval gyors ütembe utána kellett néznem valamilyen más megoldásnak, és szerencsére, vagy mi? találtam is. majdnem az egy tizedéért (márha most jó fejszámoló vagyok) úgyhogy nincs menekvés, jövök vissza.

Hát mára ennyi jutott. Elfáradtam, és az egy órám is eltelt...

Sok puszi, az iskolakezdőknek meg kitartást az iskolapadhoz, és becsüljétek meg az egyenlruha nélküliséget! Bár egy jófajta köpeny is felér ezzel! :) vagy a vpg-s zokni papucs!