Szóval ott tartottunk, hogy alkoholmámor, Bella keblein nyugovóra szenderedés, és gyors pihi, mert kellett másnapra az energia. Szombaton Marci kitartó városvezetőként fontossági sorrendben mutogatta nekünk London nevezetességeit, kezdve mindjárt a legfontosabbal, az Emirates stadionnal.
Az Arsenal stadionjában vezetett túrára nem mondhatok mást, mint hogy fenomenális volt. 15 fontért beülhetsz a VIP szektorba, bemehetsz az öltözőbe, kimehetsz a pályára a játékoskijárón, leülhetsz az edző székére, végül magyarázkodhatsz a sajtókonferencia teremben, hogy miért is maradt el a mérkőzés, amelyen te vezényelted volna az ágyúsokat a gyepre. Gondolom a túra röpke három órája alatt bevágott dupla kávét Bella és marci is élvezte, hiszen Marci senki szórakoztatásába nem okozott még csalódást, ami Kiss Ádáméknak egy tömény stand up performansz, az neki létforma. Az Arsenal múzeumába azért ők is betévedtek, de nem azért, hogy ragadjon rájuk valami kultúra, hanem csupán melegedési célból. Bánhatják, az ő bajuk.
E gyors látogatást követően egy másik szent helyre zarándokoltunk el, méghozzá Freud utolsó lakásába. Szó mi szó, nagy rumlit hagyott az öreg Zsiga a nappaliban, de ebből is látszott, hogy 85 évesen is tevékeny ember lehetett. Ami viszont Freud kiállított álomértelmezéseit illeti, számunkra inkább szövegértelmezést, vagy még inkább szövegértelmezési kísérletet jelentettek. Meglehet, hogy az angolom és a lélektani tudásom is szegényes (bár így azért töbé-kevésbé sikerült megérteni, hogy miről megy a hablagy), de el nem tudom képzelni, hogy a múzeumban feltűntetett álommagyarázatokat Kovács János mosógépszerelő elolvassa, mert a második mondat után inkább elszopogat hat Calgont és habzó szájjal rohan ki a múzeumból. Azért jó volt hallani Anna Freudot, amint az apjáról készült családi felvételt kommentálja (azon egyáltalán nem lepődtem meg, hogy az egész család őt ugrálja körül). Meg jó volt látni a gyermekkori fotóit, bár felismerni a korai felvételekről nagyon nem lehetett (talán Nelson Mandela gyerekkori képéről is elhittem volna, hogy Anna Freud, ha aláírják).
A tömény kulturális felokosulás után tartottunk egy shoppingot, aminek nevezetessége az egy fontos pizza. Picit elkerekedett a szemem, hogy egy fontért egész mirelit pizzát lehet kapni és hamar arra a következtetésre jutottam, hogy vannak előnyei a működő piacgazdaságnak: például nem három kereskedelmi lánc kartell-megállapodása eredményezi a piaci árat, aminek következtében a nagyon szegény ember is nagyon jól tud lakni. Mivel én Londonban pont ilyennek számítok, ezért az egy fontos pizza melegséggel töltötte el szívemet és gyomromat egyaránt, otthon be is burkoltuk hamar.
Gyors tápszünet és italozás után indultunk vissza a városba, hogy megvizsgáljuk a londoni bulinegyedet a szombat esti láz állapotában. Mivel gyakorlatilag mindenki ugyanezt a szemlélődést szerette volna lefolytatni, a belvárosban gyakorlatilag nem lehetett megmozdulni, ami nem volt mókás. 
Annál viccesebbek voltak a miniszoknyában harisnya nélkül rohangászó vágósúlyú angol lányok – ezúton kérjük, hogy aki valaha látott szép angol nőt, kérjük linkelje be a fényképét kommentben, mert a kollektív emlékezet a hastingsi csata (
Eztán úgy döntöttünk, hogy olyan helyre vágyunk, ahol lehet lépni, és nem csak embertársainkon, úgyhogy az estére Lucával kiegészült csapat Luca törzshelyére tette át székhelyét, vagyis a Horse Pubba. A kocsma annyi említést mindenképp érdemel, hogy egyrészt volt szabad asztal, másrészt pedig itt dolgozik Luca barátja, a brazil Eduardo. Luca még a gimnazista baráti köröm maradványa, így jó hosszú közös történelmünk során volt szerencsém megtapasztalni azt, hogy Luca szerteágazó szempontrendszerének és magas igényességi fokának magyar férfi nem képes megfelelni. Ezúttal azonban valőószínűleg megfogta az isten lábát, már amit az elbeszélések alapján tudunk Eduardóról. Eduardo olyan lehet Lucának, mint Buddhának a megvilágosodás. Közvetlenül elérhető élmény, de csak számára, míg mi csupán beszéltünk róla. Marcinak például az esti kirándulás kezdete óta nem volt olyan mondata, ami legalább közvetve ne Eduardóról szólt volna, éppen ezért kaptam az alkalmon és bevezettem az „Eduardóra ivást”.
Nagyban okolható az Eduaro-szabály azért, hogy az este Jelcin díját sikerült megkaparintanom. Ehhez mondjuk el kellett távozni a Horse-ból, mert mint kiderült, nálunk közben házibuli kerekedett. Dübörgő zenére léptünk be, és rögtön feltűnt, hogy időnként elkezd ugrálni a CD, meg utána másik számra vált. Furcsa módon azonban nem volt benne semmi zavaró, meg az is érdekelt, hogy mit lehetne még berakni, így beléptem a tánctérré átalakított szobába, ahol konstatáltam, hogy egy DJ pult van felállítva, mögötte meg egy valódi lemezlovag osztja a lapot. Gyorsan megkonzultáltuk, hogy nagyon be vannak állva atz ízületeim, és hogy kéne egy kis Pendulum, hogy ez megváltozzon. Na innentől a whiskey-Pendulum-pörgés-összeesés-bealvás cselekvéssort vittem véghez – elmondások szerint hatszor. Ez elég is volt a Jelcin díjhoz (amit a legderekabb részeg katona kap).
Másnap reggel megismétlődött az előző napi eseménysor: villámszerű összekészülődés (röpke 20 perc útlevélkereséssel), majd rohangálás fel és alá a városban. Útunk Kendósinfgtonba vezetett, ahol megnéztük a National History Museumot és az előtte álló 300 méteres sort. Mindkettőt kívülről. Természetesen Bella ki is osztott, hogy az útlevelem elhagyása miatt nem jutunk be, de ha lett volna bajsza, akkor alaposan kuncogott volna alatta. A múzeumozás helyett egy Hyde parkos séta következett, amelynek keretében meglátogattuk a kuvaiti nagykövetséget – Bella váltig állította, hogy látja a rá kitűzött magyar zászlót (nem, szó nincs róla, és el sem foglaltuk a londoni kuvaiti követséget).
Ezután élményekben gazdagon és energiában szegényen hagytuk el a várost, hogy a Luton-Edinburgh járat segítségével meghódítsuk Skóciát is. Erről olvashattok legközelebb, ha visszahozza a cica Bella nyelvét, akkor az ő tolmácsolásában. Addig is pusszantás mindenkinek.
