Újra itt van, újra itt van (a nagy csapat!) De ez nem is ment olyan nagyon simán. Nézzük csak, hogy miért is gondolom én azt, hogy soha többet nem vállalok átszállásos utazásokat repülükkel (bár lehet, hogy meg kéne gondolni, hogy bármii más szállítási eszközzel miért is lenne másként...)

Na, hát utazásaim kalandos története azon a havas nappalon kezdődött, ahol az előző bejegyzést abbahagytam. Felszálltam Edinboróban a gépre, egyenlőre mit sem sejtve késöbbi kálváriáimból teljes nyugalommal. Na aztán persze késve indultunk, kb negyed órával. Kedtem kicsit feszült lenni, ugyanis az Amsterdami reptéren kökeményen egy órám volt a kiszálásra, a hatalmas reptéren való átkászálódásra, ellenörző kapura és beszállásra, amiből negyed óra eltelt, és még oda sem értem. Na, a gép landolt, emberek készülödnek, gép áll, ajtók csukva, és még mindig zárva. Na, én már kezdtem egyre feszültebb lenni, merthogy mi ez már? az én drága egy órámból újabb negyed megy itt szép lassan el, de legalább az megnyugtatott, hogy a mellettem álló srác nálam sokkal feszültebb volt, és látványosan is szenvedett, ugyanis neki akkor volt a beszállása, mikor épp lnadoltunk és még egy másik csatlakozást is el kellett volna érni, hogy még másnap hazajusson...
Na, kapu kinyit, Bella kilő.Azaz, kilőne, ha a busz, amivel az épületbe szállítanának nem állna és várna meg minden leszálló utast. Aztán csodák csodája, azon veszem magam, hogy az épületben rohanok, mint egy örült. Keresem a bezsállókapumat, óriási tömeg. Kész, Bella katasztrófa állapotot hirdet, amikoris felnézek az inormációs táblára és kiderül, hogy felesleges volt az elmúlt másfél óra minden agytúráztatása, mert a gépem másfél órát késik.
Nagy levegő, akkor menjünk ebédelni. Nagyon jó, legalább erre van időm alapon. Mivel nem volt nálam euró, hát mielőtt bármit is kértem volna enni, megkérdeztem a jóvágású kiszolgáló fiatalembert, hogy ugye lehet kártyával fizetni, mondja persze. Enni, inni a tálcámon, megyek fizetni. Adom a kártyát, nő nem fogadja el, adom a másikat, azt sem. Bella feje lilul és vörösödik, és nem mellékesen kattog, hogy most mi legyen, amikor a mellettem álló néni megszánt és mire észrevettem már ki is fizette az ebédemet, mondván, hogy "Merry Christmas!". És akkor valami hihetetlen megnyugvást éreztem, hiszen vannak még jó emberek a világon, akkor semmi baj nem lehet.

Ugorjunk azért tovább az időben, mert van még történet az utazásokról, ugyanis vissza is kellett érnem! A dolog az Apa féle precizitással kezdődött. Ugyanis, bár a gépem csak fél 6kor indult, mi azért legyünk ott egy kicsivel előbb, biztos, ami biztos alapon. így négykor már Feihegyen álltunk és szembeültünk a hírrel, hogy a gépem háromnegyed rával késöbb indul. Ez nem is váltott volna ki belőlünk olyan nagy pániot, hiszen most másfél órám volt az átszállásra, és ugyebár az amsterdami repteret meg már ismertem... csakhogy álmomban háromszor késtem le a gépeimet, és ez olyan betejesülésnek tűnt. Magunkmegnyugtatására így odamentünk az infos bácsihoz, hogy ha lekésném a csatalkozásomat, akkor mi lesz, mire nyugodt hangon közölte, hogy semmi, mert a következő gép csak másnap megy, és Bp-re sincs vissza gép, de különben is, az is lehet, hogy el sem indulok A-ból, hiszen éjszakára nagy havazát ígértek.
Na jó, volt még kis kavar a sorbanállással is, hiszen ez a reptr egy kicst nagyon gázos, és kicst sok ember szeretett volna utazni az ünnepek után, szóval embertömeg és embertömeget nehezen kezelő becsekkolós nénik, és ezt a helyzetet nehezen kezelő Pólya család.
Na, de végülis megvoltak abeszállókártyáim, az idő eltelt, köszönés, búcsúzás, security sorbaállás. Mikor már csak 20 percem volt az indulásig és még mindig volt vagy 35 perniy sor előttem kezdtem érezni a már ismerősnekk számító feszítő idegesség felbukkanását. Most vajon mi lezs? Hát kiálltam a sorból, előre a nénikhez, hogy bocsika, de megy a gépem. Na, nehogy azt higgyétek, hogy bármit is segítőkészen tettek volna. Pofátlanságra szólítottak fel. Rohanás, de végülis beálltam a kapuba, és felszálltam a gépre.
A gondok azonban Amsterdamban folytatódtak, ugyanis a beígért háromnegyed órám kiszállással huzsonöt percre csökkent. De szerencsére találtam két segítőkész nénit, akik elkérték a nevemet, hogy odaszóljanak a kapuhoz, és őtbaigazítottak, de biztos, ami biztos alapon még rámüvöltöttek, hogy "run", na erre nekieredtem.
Nagyot fújok, hogy hű, odaértem, amikor is, nyújtom a beszálllókártyámat, ami becsipog, félreállíanak. Akkora a bőgés és a röhögés határán voltam. De végülis kiderült, hogy csak hiányoztak infok rólam.
Na egy szónak is száz a vége, a megborult elmeállapotommal (valamint kétségtelenül, a amellettem, egyedül utazó hat éves kislány hatására) alig vettem észre, hogy a gépben még tovább várakoztatnak minket, összesen másfél órát...

így mnire megérkeztem én voltam a világon a legboldogabb ember, hogy most egy darabig mégcsak repülögép közelébe sem kell mennem...

Ja, bónusz történet, hogy itt meg katasztrófa állapot van, mert másfél hete leesett tizenöt centi hó, és Kirkcaldyban elfogyott az összes só a boltokból és nem járnak a hókotrók (kérdéses, hogy egyáltalán léteznek-e), és a megyében még ma is be van zárva husz iskola. Olyan a helyzet, mint otthon mondjuk a havazások első napjain, de ez itt már tart másfél hete... Kicsit felékszületlenül érte a skótokat a havazás!

Ennyi a hirtelen jött összfeoglaló életjel adó első postom 2010-ben! :)